Az előző bejegyzés a 13. nehéz napon született.
Úgyhogy most megpróbálom itt összefoglalni, hogy miket tanultam ezalatt a
Első hét (Feb 1-9) - Hisztis Kis Punetti munkát keres.
Az első hét remek volt, de tényleg.
Először is, nem voltam elkeseredve, de tényleg nem.
Igazándiból örültem. Mert egyrészt ismerve magamat az álvigyorgás nem megy sokáig, illetve rettentő mennyiségű energiát emészt fel bennem és TUDOM, hogy úgyis látszik. Ha meg egyszer kipukkad, akkor karrier-öngyilkosságot vagyok képes elkövetni vagyis kiakadok és veszettül (értsd szó szerint) azt gondolom, hogy CSAK nekem van igazam.
Másrészt azon a héten jött a Sasa, szóval már a kirugás napján (péntek) elkezdtem annak örülni, hogy mivel nem lesz munkám az első héten, nem is fogom úgy érezni, hogy lógok és nem keresek pénzt, ha nem dolgozom, amikor itt van. Illetve, ha dolgozom, akkor nem nő bennem a feszkó, hogy közben 3 napunk lenne, amit együtt tölthetünk ebben a hónapban és nem csak egy szombat.(csütörtökön jött és vasárnap ment el).
A távkapcsolat csodálatos világa.
nomnomnom.
Hétfőtől szerdáig kicsit kipofásítottam a portfoliómat, raktam mögé menő szürke hátteret, újrarendeztem, elmentettem, kinyomattam, öszeraktam, és elküldtem az ügynököknek, akikkel régebben beszéltem. Fel is hívtam Őket (kettő volt, tudtak egymásról), cseverésztünk is, mindenki örült, hogy mennyire ügyes vagyok, és well-presented és mindenki megígérte, hogy keres nekem munkát.
Én is körülnéztem az oldalakon, elküldtem néhány helyre a kis csomagomat, találkoztam ismerősökkel és barátokkal a szakmából és nekik is elmondtam, hogy munkát keresek és dont be shy to let me know.
És igen, azért írom le ezeket ide, mert erre mind büszke vagyok.
Büszke, hogy nem dugtam a fejem a homokba, hogy ne lássa senki.
Hogy elfogadtam, hogy néma gyereknek anyja sem érti, főleg, hogyha nem is otthon van, az anyukájával, hanem egy kurva nagy városban, ahol alapjáratban mindenki
Természetesen lejátszottam magamban az elmúlt egy hónapot, és alaposan körüljártam a kérdést, hogy mit rontottam el, hogy hol bugyogott fel belőlem a kelet-európai agresszív értetlenség, miben nem voltam elég rugalmas, hol gondoltam, hogy én jobban tudom, ahelyett, hogy egy rövid távon használható szuper eszköz lettem volna, amire egyébként szerződtem. És nyilván ezeknek az okai is érdekeltek.
Nem (csak) tiszta önostorozással próbáltam sírva vigadni, ahogy ez alapjáratban genetikailag kódolt bennem, hanem igyekeztem beszerezni az elérhető információkat, hogy reálisan is láthassam a helyzetet.
Egyrészt már a "sorry-goodbye" beszélgetésen megkérdeztem, hogy rendben van, hogy befejeztük azt a szakaszát a projektek, amire felvettek, de ha bármi van, amivel nem voltak megelégedve, akkor szeretném, ha elmondanák, mivel tanulok belőle és segít nekem, hogy jobban végezzem a munkám.
A válasz nem volt angol, és ennek örültem.
Azt mondták, hogy szeretik ahogy dolgozom, de arra számítottak, hogy kicsit gyorsabb leszek. Mondtam nekik, hogy köszönöm, és hogy én is arra számítottam, tudva, hogy az előző alkalommal mennyivel gyorsabban mentek a dolgok.
Kicsit még beszélgettünk és úgy jöttem el, hogy azt éreztem, hogy mindketten látjuk az érem mindkét oldalát úgy, hogy én egyetlen egy kritikus mondatot sem fogalmaztam meg. Titokban megsimogattam a saját fejem, hogy a sok éve fejlődő tárgyalástechnikám, íme használatban van.
Aztán azért itthon még kicsit marcangoltam magam, úgyhogy futottam még egy kört a kérdezősködéssel. Ezt a munkát egy ismerősön keresztül kaptam, aki sok éve dolgozik ennél a cégnél, mostmár nagyon magas pozicióban, és akit a barátomnak mondhatok. Tehát felé még plusz felelősséget is éreztem persze, de Tőle is azt a választ kaptam, hogy minden rendben. A munka, amit csináltam, jó, nagyon is és kiderült az is, hogy Ő például mindig úgy tudta, hogy január végéig maradok, mivel ott van vége a szakasznak. Tárárá. Hát így.
Kő leesik, elgurul.
Közben megérkezett a kifizetés is a számlámra.
Jöhetett egy boldog kis hét(köznapok)vége a Sasával.
..
Folytatom holnap.
Tényleg!
Már megírtam, csak véletlenül egy regény lett, és Te nem akarod egyben elolvasni.
Vagy?...ugye?
