kismamablog-ehh

Szerintem Bogyókából (tegye fel a kezét az a 100-ból 99 család, aki bogyónak hívja a még hasban lévő gyerekét) étkezési tanácsadó lesz, ha egyszer felnő.

Már most megmutatkozik a tehetsége, bár még a módszereken kell majd finomítani szerintem, mint az első klienese mondom ezt. De végül is mindegy, mert én az anyja vagyok, szóval velem ér ezt csinálni, önkéntesen és biológiailag teljes elköteleződéssel jelentkeztem a kísérletre.

Azt hiszem most írtam le először életemben, hogy az "anyja vagyok".
Ha még cigiznék, most kimennék az erkélyre és rágyújtanék, hogy megünnepeljem a szokásos módon ezt a pillanatot. És csak bambán mosolyogva fújnám ki a füstöt, miközben bámulék révetegen a messzeségbe. De már nem cigizek. Az a kis műanyagdarab a két kis csíkkal elég volt motivációnak, éshát, mint mondtam Bogyóka étkezési és életvezetési tanácsadó is eléggé ellenkezik, még a gondolatra is jön a rosszullétes bünti.

Ugyanez van a kajalaással, csak sokkal kiszámíthatatlanabb. Szerencsére utána olvastam és tudom, hogy ez sem valami különleges dolog és a nők nagyrésze átesik ezen a válogatós, folyamatos émelygésen. Sőt vannak Bogyókánál sokkal keményebb kezű edzők is ebben a kategóriában.
Nekem legalább nem kell ténzleg hányni.
Köszönöm Bogyóka, igazán kedves Tőled.

Nekem csak válogatni kell.
Például az összes hagymát a pizzáról. Ha valahol marad egy fél mikromilliméternyi, azt is kötelességem megtalálni, mielőtt a falatot az emésztőrendszerembe küldöm, különben a mester lezárja a rendszert, aztán lehet éhesen, émelyegve szenvedni. Naugye.
De ha például pizzáról van szó igazándiból a legjobb, ha csak a tészta meg a pardicsomszósz van, ok egy kicsi oregano jöhet még, de aztán álljon meg a rongyrázás.

A többi étellel is így van.
A legjobb, ha minden összetevő jól elkülöníthető, egyenként is szájba vehető.

A kenyér nagyon nagy kedvenc lett. De például a vajjal nagyon óvatosan kell bánni és egyébként is mindennel, ami nem száraz állagú, mert egyik pillanatról a másikra hopp elég lesz és akkor még a legfinomabb falatot is azonnal ki kell köpni.
Nagy szívfájdalmam például, hogy a tejfölös, icipicit fokhagymás uborkasalátára nem bírom rábeszélni. Egyszer sikerült, de azt hiszem egy fél kanállal túltoltam (még tapasztalatlan voltam) és azóta hiába ajánlgatom, egy virtuálisan feltartott középső ujj a válasz.

Például az első néhány hétben a fehér színű ételeket preferáltam, akkor még jöhetett a tejföl.
Tegnap meg nagyon el kellett zarándokolni az észak-londoni magyar boltba - konkrétan egy CBA, csodálatos, de tényleg, fél óra utazással útlevél nélkül Magyarországon lenni, igazi Alice in wonderland érzés - és jól be kellett vásárolni pogácsát, meg trappista sajtot, meg töpörtyűt, meg TV PAPRIKAt..nomnomnomnomnom.
A TV paprikát egyébként nem is igazán szerettem előtte, de egyrészt azt nem lehet itt kapni a normál boltban, másrészt meg mennyire elképesztően finom már, jesszusatyaúristen... orgazmikus.
Mindenkinek ki kell próbálnia egyszer.

Azért jó ezt most leírni, mert ha majd kint lesz, és tényleg elkezd enni, akkor majd csak visszajövök ide, és egy jó kis ctrl+c ctrl+v -vel kész is lesz az új bejegyzés.

Csak a referencia miatt, mielőtt Bogyó beköltözött, azelőtt nem nagyon ettem kenyeret (szénhidrát-seggnövés okokból - persze semmit nem használt, de erről most nem írok) viszont például a vékony szelet kenyérre vastagon jöhetett a vaj, ha úgy adódott.
Továbbá a száraz ételekkel szemben abszolút preferáltam a nedves ételeket - pl. extra adag tejföl, szósz és barátai.
Na ezek most mind a no-no kategóriába tartoznak.

Éppúgy, mint a nagyobb adagok.
Többször kis adag. Ez az új szabály.
Ennek köszönhetően példul kisebb lett a fenekem, még a szénhidrát zabálás ellenére is.
Szóval működik az új diéta. Köszönöm, Bogyóka.

Szóval, ha röviden összefoglalom, akkor van ez a reggeli rosszullét, főleg egyébként este, meg délután. Az a vicces, hogy bármikor, amikor például szívfájdalmam volt, az is mindig ebben az időben kezdett el leginkább marni. Aztán egyszercsak elmúlt mindig, úgyhogy én úgy sejtem, abban bízom, hogy ezzel is ez lesz.
Volt egyébként egy nap már ilyen, hogy egész nap jól voltam, jól be is paráztam, hogy valami nincs rendben. Mert nekem semmi nem jó. :) (ui. pont ugyanez van a szívfájásnál is, amikor múlik mindig megijedek, hogy akkor most nem érzek már sosetöbbet semmitse, ha még ezt se.) hehehe.

Viszont már 2 kiloval több vagyok mint egy hónapja és szerintem ez mind a mellem.
Ez nem éppen kellemes, és szerintem előtte is jól néztek ki, de efölött sincs hatalmam.

Szóval csak megyek a változással.

Ez egyébként abszolút leírja a lelki részét is ennek az elmúlt néhány hétnek.
Valami történik velem, amire nekem abszolút minimális befolyásom van.
Nő bennem egy gyerek, egy új ember (még nem volt ultrahang, szóval én azt gondolom, egy, de majd meglátjuk) és a testem pontosan tudja, hogy mit kell csinálnia.
És tudom, hogy igazándiból minden perce ilyen ennek az életnek, terhesség nélkül is, hiszen nem én (ego) pumpálom a szívemet például, de még a levegőt sem a tudatom veszi.
De akkor is, azok addig mind csak az én szerveim voltak.

És most nem elég, hogy a változásokat valaki más csinálja bennem, de ráadásul az a valaki más bennem fele részben egy harmadik személyből van.

És igazándiból ez számomra felfoghatatlan.

A biológiai folyamatot értem, de mégis újra és újra megállok és csak bámulok és csak hagyom átcsöpögni ezt az érzést, történést, gondolatot a rendszeren.
A mentális rendszeren.
És az én mentális rendszerem (a elmegyógy) nem nagy barátja a változásoknak - még akkor sem, ha kivülről ennek néha az ellenkezője tűnik igaznak.

A bennem élő controlfreak rétegnek kell némi idő ennek a feldolgozásához.
És mivel ez is én vagyok, megtanultam, hogyha megértéssel fordulok felé, akkor sokkal könnyebben mennek a dolgok. Kell ez a réteg is, segít sok másik életszituációban.
Egyébként meg elképesztő meleg szíve van ennek a controlreak-nek ezt nagyon sokszor bebizonyította már.
Szóval csak hagyom, hogy mossa az info, mint víz a követ.

Nagyon nagyon nagyon sok részemmel örülök ennek a változásnak, és az ellenállóbb betokosodott, félelemmel teli, kevésbé optimista részeimmel pedig megijedek, meg szorongok.
De ez is a természetes folyamat része. A nők és szerintem a férfiak is mind átmennek ezen.
Végül is mielőtt kiskutyát vásárolunk, azelőtt is átgondoljuk az életet.
Miért lenne ez kevésbé így ebben az esetben?

Jaj, na tök jó volt ez, meg hogy örült mindenki, de ez az émelygés kibaszott idegesítő, mikor lesz már vége a picsába ennek az egésznek, meg azt sem tudom mi történik - mondja
Dehát csak most kezdődött, az émelygés igazándiból csak új dologra tanít, a gyerek jól van pontosan tudja mi történik, teeee, és egyébként is gyere igyunk egy forró csokit (ha B. engedi) - mondja a másik.

Így megy ez.

És bár eddig nem írtam róla, de szerencsére nem vagyok egyedül ebben a folyamatban.
Ezt muszáj megemlítenem, mert egyébként nem fair a helyzet.
Bár mindkettőnknek teljesen új ez a szituáció, de szerencsére az elmúlt 2 évben nagyon igyekeztünk megtanulni egymásra és magunkra is figyelni. Nem ment könnyen, de úgy tűnik szépen haladunk. Majd megpróbálok erről még írni, de igazándiból ezzel kapcsolatban elég nyugis a helyzet, jól vagyunk, és nincs min nyígni. Ezért a kajálás meg a saját testem változásának figyelésére elég sok energia jut, támogatva Michal által. Szóval ezzel tudlak benneteket leginkább szórakoztatni éppen.
Ja, és istenáldja a pszichológusokat. (megígérem, hogy a következő posztban ezt nem írom le mégegyszer, ok?)

három meg egy kicsi - vol 3.

na ennél sokkal hamarabb szerettem volna..csakhát..
csakhát közbe jött itt néhány dolog

arról voltak bennem hosszú hosszú sorok
hogy pszichológus, meg művészet, meg emberek, meg beszélgetések, meg spiritualitás meg filozófikus gondolkodás, talán jobb is hogy eltelt egy kis idő.

és hogy igazándiból annál boldogabb vagyok, minél több lehasított személyiség részemmel és érzésemmel kötök barátságot és integrálom őket a beszélgetésbe magammal, majd észrevétlenül magamba is.
 tudod, amikor már nem beszélnek külön, akkor már nem hallom őket.

pont mint a fájdalom, amíg érzed örökké tart, amikor megszünik, mintha sosem lett volna.
(very clever)

és hogy ebben saját magammal és a sok bennem lakó kis darabbal folytatott kommunikációban  nagyon sokat segítenek a fent említett módszerek.

nem, most nem fogok ódákat zengeni a jelenlegi pszichológusomról és nem fogom lehúzni az előzőt.
és nem árulom el azt sem, hogy érdekel az asztrológia és még tanfolyamot is végeztem önismereti célból. de azt bevallom, hogy a kreativitásomnak nagyon odabaszott, a két évvel ezelőtti összeomlás, de mostanában már érzem, hogy jön helyre és jön vissza. meg azt is, hogy rengeteg pszichológiai témájú könyvet olvastam és előadást hallgattam, hogy megértsem magam. abban is segített, hogy példál másokat is hagyjak ugyanezt csinálni.

szóval azt is akartam még írni nagyon,
-és olyan szépen voltak egymás után a szavak bennem hozzá, de mindegy, mert elmúlt, szóval írom most így, ahogy jön,-
hogy a bennem lévő eszmecsere/eszmecserék a sok kis különböző gabival kicsit olyan, mint egy pszichoterápiás csoport. néha baromi nagy a káosz és rendszeresen tartunk foglalkozásokat.
olyankor úgy tűnik, mintha csak feküdnék csukott szemmel, vagy csak révetegen bámulnék bele a nagyvilágba, brain freeze, miközben megáll a kezemben a villa, vagy csak kimeredten bámulom a képernyőt, vagy éppen teljes elmélyültséggel rajzolok és sraffozok valamit, de közben belül ez a kép van csak mozog (nagyon jó film egyébként):

és néha egyszerre beszél mindeki, de egyre ritkábban,
 minél többet látogatom meg ezt a helyzetet, annál jobban ismerem őket-magamat,
és egyre kevésbé félelmetes a helyzet.

van az a "Apu ökölbeszorult keze vagyok" idézet a Harcosok klubjából,
na itt sincs másképp, csak van apu is, meg anyu is, meg nagyobb család is, meg én is vagyok szépen lassan.
és Ők-mi vagyunk a mondatok.
Mind ott ülünk körülöttem a székeken és mindegyikkel kell beszélnem,
szerencsére nem egyszerre.

Ott ül: Apa szexuális kisugárzása vagyok, Anya hűsége vagyok, Apa elvesztett szabadsága vagyok, Anya magányossága vagyok, Apa bechterevje vagyok, Anya strokja vagyok, Anya szeme vagyok, Apa látása vagyok..és így tovább.
és ott van még: "Vagyok, mint minden ember: árnyék fenség / Észak-fok, titok, idegenség" ahogy a nagy, szeretetre vágyó költőnk is mondja.. nem, nem a József Attila
es ott van még: A döntés vagyok, Én vagyok, isten egy része vagyok, az univerum egyetlen kis sejtje vagyok, én vagyok aki megértheti ezt, elmegyógyintézet vagyok, jól vagyok

Szóval így, hosszú évek óta gyűjtögetem a darabokat.

Volt egy nagy kék álló vázánk, amikor általános iskolás voltam.
Egyszer összetört. Nem én törtem össze, anya azt mondta felborította a szél, akkor elhittem neki.
Én ragasztottam össze a darabokat és kipótoltam gipsszel a hiányzó részeket és a repedésket.
És imádtam azokat a fehér vonalakat.
És ez a munka megy bennem is jó ideje.
És sok sok ideig kellett gyűjtögetni, és passzintani, és valószínüleg sosem végzek majd, de minden egyes kis újraintegrált rész hoz magával megnyugvást.
(Dragomán György: Máglya című könyvében is van pont egy ilyen rész egyébként és csodálatos.
Vicces módon pont azután olvastam, miután a vázás elmegyógyos kép megfogalmazódott bennem...nem azért mondom... hmm..de, igazándiból azért..   domborodás, és senki nem homorul)

Ha valódi váza lennék, akkor arannyal fugaznám. Azt hiszem, ezért lehet az is, hogy amikor ezt az enteriőrt megláttam, akkor valami belül szemkönnybelábadásig szorult össze bennem.

Szóval ilyen dolgokról szerettem volna írni, de aztán csomó minden történt vendégek jöttek és vendégek mentek és aztán kiderült az is, hogy néhány hete terhes/várandós vagyok (még nincs 12 hét, amikor ezt írom akkor 7,  szóval titok, hehe). Domborodás.
És akkor hirtelen minden felbolydult odabent és volt nagy öröm és móka és kacagás és persze van jól megijedés és jesszusozás is és aztán megint örülés van, aztán kicsit rosszul levés, meg nyűgösködés. Éshát kellett az idő emészteni. Viszont azt gondolom, hogy talán most gyakrabban fogok ide lelkethányni írni, és persze majd elmesélem, hogy mit gondolnak az elmegyógyintézet lakói.

az egyik részem azt mondom, hogy nem elmegyógyintézet, hanem művésztelep...
de egy masik részem meg váltig állítom, hogy elmegyógyintézet, de nem úgy hogy beteg, hanem úgy, hogy gyógyul.
én meg ezen nem fogok vitatkozni.
és kész.

nulla-egy-kettő - csevegés vol.2

..hát akkor az előző végétől tovább...

amikor előjön egy ilyen gondolatkör, a reakcióm belül egészen sokrétű
és bár itt ez a testről szól, de ez csak egy példa,
ami az igazán érdekes nekem benne, az a forgatókönyv

nulladik kör - hátralépés

első kör - a lebaszás és bekussoltatás

azt mondja, hogy
te teljesen hülye vagy,
egyrészt nem vagy normális, hogy ország-világnak kirakod az ökörséged, most mindenki látni fogja
másrészt, jesszusom, te mekkora egy hülye vagy, mit sírsz, van kezed, lábad, egészséges vagy, van hol laknod, van, mit enned, jesszus, hagyd már abba ezt az idétlen sírást, nyivákolást.
és ennél sokkal fontosabb problémák is vannak az életben,
az a bajod, hogy nagyon ráérsz.
"jaaaj, úgy szeretnék máshogy kinézni" nyávogja gúnyosan belül a hang és kiröhög,
te egy idióta vagy, néha még azt is hozzáteszi, hogy édeslányom, lemondóan mosolyog és legyint is - amit egyébként furcsállok, mert a szüleim azért sosem beszéltek velem ennyire tömören.

mondjuk, amikor szemüveges lettem, akkor egy ideig vakegér volt a nevem a családban - jaj de nevettem (nem) - aztán megkértem őket, hogy ne hívjanak így, mert rosszul esik - és többet nem hívtak így - a nagyseggűvel sajnos nem ment ilyen könnyen, mert azzal egyet értettem.
(vigyázat: domborodom - homorodnak)

és ez a hang lefittyedt szájjal néz. lesajnál. aztán újra kezdi.
jaj, legyél már normális, mondja.
azt nem mondja, meg, hogy mi az a normális, azt mindenki tudja,
és azt is, hogy, ez nem az!
én is tudom

ideig-óráig ez azért hat,
régebben, ha ez megszólalt belül,
megráztam magam, igazat adtam,
és már lehetett is továbbmenni.
a keserűség a szájból elmúlik,
a gyomorban már nem érzem az ízét.

aztán rájöttem, hogy nem múlik el a keserűség,
a gyomorból böfög vissza
és savval jön
rájöttem, nem múlik el így semmi,
és nem, hogy nem múlik el, hanem több lesz, még akkor is, ha bírom
ha félvállról veszem és és félvállon cipelem
mert én bírom a sokat cipelni
azért vagyok ilyen szép nagy,
ERŐS

naugye!
hát,
NEM!

NEM NEM NEM NEM NEM NEM NEM NEM

második kör - én és én

aztán ráüvöltök a hangra belül, hogy kussoljon, és, hogy ez így nem módszer, és hogy lehet, hogy bekussolok, de példaul motivált az nem leszek, hogy bármin is változtassak.
és akkor morogva elhallgat az a hang, kivonul,
de még hallom, hogy megy a mantra,
kikapcsolom, ignorálom

odahúzok egy széket, leülök magam mellé, párbeszédet kezdeményezek
már tudom, hogy a motivációs beszéd jön

na - mondja/mondom - mondd már el, hogy mi van, honnan jön ez a végtelen, értelmetlen önsajnálat? aztán találjunk ki valamit, mert olyan sokminden szuper dolog van, amivel foglalkozni kéne, és amíg te itt okos, ügyes, értékes ember létedre ilyen piszlicsáré (bocs, ez is kiszaladt) dolgokkal kínzod magad, hát addig, édesem, elszalad mellettünk az élet.

itt már tudok lélegezni, beszív, kifúj, gondolkozik, válaszol

azt mondja/mondom:
nem tudom,
csak van.
ez.
most.
mindenkinek van ilyen, nem? majd elmúlik, én is tudom, hogy igazándiból szép vagyok, hogy az összhatás rendben van, hogy nem működne így, ha kívül más lenne, és ha még lehetne is más a test, belül..belül ugyanez lenne. lenne kétely, lenne vágy, lenne öröm, lenne szomorúság.
...
és, hogy sosem érdekelt az építészet, konkrétan leszarom, milyenek a házak, engem az érdekel mi van belül, mi van abban a lakásban a ház testén belül, milyen benne, belül élni
...
de amikor egy várost látok, abban a házak vannak belül
amikor egy városnyi embert látok, szeretnék én is csinos ház lenni, kívülről is, mert belül azért rendes felújítás és karbantartás folyik, és az jó, és amikor...

és akkor itt közbevágok magamnak
egyrészt csinos ház vagy
másrészt a házakat megrendelők építtetik, és építészek faragják,
és minden háznak van a gazdája, aki benne él
és minden ház csinos valakinek, persze lehet bővíteni, meg alakítani, mint mindent.
ország-város-fiú-lány

na nézzük azt a testet - mondja a motivációs énem -
papírlapot vesz elő,
listát ír,
(ezt imádja!)
összedugjuk a fejünket
heti két úszás? egy. ok
fél ebéd? vacsora. ok
bicikli? ok
egy kis nasi azért maradhat? hmm, na ok, ha gyümölcs
..és így tovább
listakész

aztán a jövő után jön a jelen
elfogadás
nézegessünk plus size modelleket fürdőruhában
eh, nem tetszik
uk16?
uh, még pont benne a kommerszban, kicsit feszül, de szép a színe
mérleg?
szó sem lehet róla, na jó, most senki nem látja
tükör előtt meztelenül
hmm, ez igazándiból nem is olyan rossz
néz a szeme(m)dbeeeeeee
eeeeeeeeeeeeeeeeeeehehhhehheeeee

aztán feláll mellőlem a motivációs énem
kicsit jobb már?- kérdezi
ühüm - válaszolok, rágyújtok
akkor én most megyek, hívnak mások, meg dolgozni is kell, jól leszel ugye?
aha, jobb már - válaszolok, kifújom a füstöt és tényleg jobb, a lebaszás megszűnt, vannak tervek, vannak új ruhák a szekrényben, a szemem kifestve, mostmár csak rajtam múlik, és most betartom, és most végignyomom, és..

és AZTÁN,
és MAJD UTÁNA
és HA EZEN TÚL LESZEK
na akkor,
akkor majd minden rendben lesz

de...

------

ismerős ez valakinek?

van szerencsére harmadik kör is
a feloldozás
és
istenáldja a filozófikus gondolkodást,
a pszichológiát, a művészetet,
 a beszélgetéseket és a csodálatos embereket
és engem is
meg téged is, aki ezt olvasod

de erről külön írok majd, és hamarosan
mert most kicsit elfáradtam

Idecsevegtem - vol.1

nahát, akkor hol is kezdjem
persze tök jó lenne időrendben elmesélni a dolgokat, de ez nem fog menni.

mert tudom, hogy majd beleunok és hogy annyi minden van a fejemben néha, 
amit csak úgy jó lenne idedobni.

fehérlap parám van.

elolvastam mégegyszer az előző bejegyzést, hogy onnan, azzal a lendülettel...
de csak húzom itt az időt a magyarázkodással.

azt hiszem, onnan lenne érdemes kezdeni, 

hogy bár annak a posztnak a végén nagy volt a lendület, 

de nem ment persze olyan könnyen

"hello realitás, hello én, hello új kérdések, hello élet, hello barátok, hello munka, hello festés"

szóval minden vágyam megvolt arra, hogy majd most én ezen a furcsa (sorsszerű) egyszerre történő életösszeomláson majd nevetve szaladok végig...mit nevetve... ugrándozva, tapsikolva az új dolgoknak..

hát, azt kell mondjam, hogy gyorsan elszállt a lendület.

és a csomó lefojtott szar ömlött a nyakamba...belülről...ahogy kell.

ezért nem is írtam, mert kellett a figyelem.

bár a kedv a ventilálásra meg lett volna, de még közel volt a szakítás 

és

1. semmi kedvem nem volt magyarázkodni, akár csak magamnak is, hogy én itt magamról magamért írok, és nem broadcast ez az elmúlt kapcsolatnak..

2. túl sok minden volt, túl sok minden kavargott a női, mosógép szerkezetű agyamban és lélekben, és megbántani, belerúgni senkibe nem szerettem volna.. 
se volt kapcsolatba, se szülőbe, se pszichológusba, se magamba.. 
ahogy írom ezeket, persze még rezeg bennem, 
még van bennem düh, még van bennem keserűség és harag mind a felsoroltakra.. 
de kicsit már messzebb állok tőle, az elmúlt két év hozott rálátást

talán olyan lett volna írni akkor, mint mikor frissen betonozott járdára lép az ember és a szépen lesimított felületben örökre ott marad egy nyom, aminek nincs ott helye..  

a helyzet annyiban más most talán, hogy a beton azóta megszilárdult, nem friss anyagra rakom a lábam és arra a súlyom..
sok sok minden történt azóta 

3. nem volt és most sincs kedvem sem hőst, sem áldozatot, sem démont, sem angyalt  csinálni magamból vagy másból, sem pozitív vagy negatív kategóriába préselni magam..mivel..mivel egyik sem és mindegyik vagyok.

ezt például igyekeztem tudatosítani... mert olyan kurva kényelmes egyébként, csak úgy beleheverni egy-egy ilyenbe.. pláne, ha a saját magam domborításról és mások homorításáról van szó

4. elképesztő mennyiségű energiát emésztett fel, amíg egyrészt beláttam, hogy fájnak a dolgok, másrészt, hogy ne bántsam magam azért, mert fájnak, és aztán, hogy ne menjek újra és újra vissza megfürödni gondolatban ebben a fájásban.. mint amikor az ember egy sebet piszkál..

---

..hát hol is kezdjem, ennyi lapkitöltő magyarázkodás után.

kezdem a mosttal, a nagyon mosttal, a pillanattal talán:

most itt ülök a kanapén a nappaliban , 
ez már nem az a kis lakás, ahol az elmúlt években laktam, 
ez egy új lakás.

nagy és fényes és tágas

a kanapé ezen a hétvégén került a nappaliba végre, mivel ott meg ágy lett 

a lábam egy kötött, sárga puffon támaszkodik, 
amit a hátamra ducktapezve hoztam haza az irodai kiszállítás után

ha balra nézek akkor a csodás, nagy karosszéket látom 
és az ablakon keresztül egy hatalmas fa árnyékát a sötétedő égbolt előtt

a sarokban fel-le fut a nemtrendi, de mégis imádnivaló karácsonyfaizzó sor, 
van egy minimál hippiskedés, amiből nem tudok kinőni

ha jobbra nézek, akkor az elektromos pianinot látom, rajta a lámpával, ami kurva nehéz, mert vintage, persze ajándékba kaptam

meg a konyhát, meg a száradó ruhákat, 

a polcon magasan fent pedig a pasim festménye figyel, egy száj nélküli dühös gyerek, ami akár nyomasztó is lehetne, de mégsem az, csodás festmény

egy új számítógépen pötyögök, amit magamnak vettem és kicsit még baszakszom az ékezetes betűkkel rajta, de nincs blogdogság ékezetek nélkül és pont

közben hallgatom, ahogy Michal alatt nyöszörög a szék, miközben fest a studióban, 
ami egy kisszoba, ahova most nem látok be, csak behallok és Nick Cave azt énekli, hogy people ain't no good

ma krumplifőzeléket vacsoráztunk, amit a mélyhűtőből varázsoltam elő, 
közben megszereltem a netet, hogy legyen a nappaliban is két hónap után

az irodában, ahol már két éve dolgozom, ma nem volt szerverkapcsolat, úgyhogy a nyolc óra elég volt, hogy elolvassam az új harry potter könyvet

első munkanap 10 nap szabadság után 

hát így.

ez a pillanat, ez van kívül

belül mindenféle kavarog

ma reggel például a testemről gondolkoztam, 
miközben a felüléseket csináltam, 
meg a jógás napköszöntést, hogy ne fájjanak az izületeim, 
hogy én szeretem ezt a kicsit kicsit(?) meghízott puhaságot magamon 
és a pasim is szereti

mondjuk fotón nem annyira csinos, azt be kell lássam

pláne, ha a hajam is szar...mennyi módja van, hogy bántsuk magunkat

a kövér, szar hajú pasik is ugyanezt gondolják, amikor random fotót látnak magukról?

és hogy milyen fura, megtalálni magamban, azt az elképesztően erős gyermeki vágyakozást, hogy az apukám azt mondja, hogy csinos vagyok, és hogy ezen még titokban el is sírom magam reggel...hogy aztán tükörnek azt mondjam, hogy figyelj, hagyd már abba légyszi, ez régen volt, ne ragadj bele, gyere vissza a mostba, ezek mind nem számítanak...

és... én szeretlek téged 

ez hat a legjobban, 
mert

mindig annyira ezoterikusnak hangzik, 

hogy ilyenkor elnevetem magam,

de az a kis 6 éves belül mégis megnyugszik

elképesztő, mennyi gondolatra elég 15 perc reggeli torna

belátni, hogy felnőtt nő vagyok, sérült önérzettel

(most őszintén kinek nem sérült?) 

hogy mennyiféleképpen igyekeztem önigazolást találni erre a testre, 

a random szexektől kezdve,

a ha nem is vagyok csinos, legalább okos meg vidám-on keresztül, 

a leszarom, én még bezabálom ezt a csokit-ig

amikor megszülettem az egyik probléma-vicc, 
apát idézve, 
az volt, 

hogy nem volt szakállam, 
vagyis nem fiú

tipikus problémája egy tipikus kornak

(mostmár van szakállam, de persze ez nem ugyanaz, és légyszi ne mondjátok el senkinek),

de közben, 

ha már nem volt szakállam, legalább lehettem volna szőke, meg hosszúcombú, 

vagy annyira okos, hogy már majdnem férfi

ezeket is sokszor hallottam

hát egyik sem lett,

talán az utolsó feladattal próbálkoztam a legtöbbet,
mert az ment a legkönnyebben

de eléggé fárasztó az is, 

meg valahogy önsorsrontó is 

de mindezek mellet a legfárasztóbb, 
nem szeretni magamat

és a legnehezebb is lejönni róla

mindig a saját nyomomban lenni,
és figyelni, mikor történik

amit ebben az esetben szoktam alkalmazni 
az a "fake it until you make it",

hogy csakazértis

és legalább úgy csinálok, 
és aztán ez el is kezd működni 

14 évesen kezdtem a gyakorlást

majd mosolygok, mert az mindekit megszépít, 

olvastam valami tinimagazinban
és mosolyogtam a hirtelen nőtt kamasznak

végül is igaz

nekem bejött

de titokban azért, néha úgy szeretnék:

168 cm lenni 178 helyett

maximum M-es ruhákat hordani

szeretnék fényesen csillogó, sötétbarna, hosszú egyenes hajat

nagy barna szemeket, sűrű szempillákkal, szemüveg nélkül

hosszú, elegáns végtagokat

nemes arcélet, 

szép, vékony, szigorú orrot

megfelelő méretű mellet és nem túl nagy feneket, 

szépen ívelt derekat

színes karkötőket, meg lenge ruhákat

könnyed járást

pökhendi felsőbbrendűséget

ebből csak az utolsót tudom abszolválni, 

az meg aztán valahogy mindig visszüt.

szóval egy ideje igyekszem nem 

hát ilyenek vannak.

remélem, legközelebb nem a 16 éves énem ül ide a gép elé.

morogva, somolyogva, balra el.