2016. augusztus 15.

Idecsevegtem - vol.1

nahát, akkor hol is kezdjem
persze tök jó lenne időrendben elmesélni a dolgokat, de ez nem fog menni.
mert tudom, hogy majd beleunok és hogy annyi minden van a fejemben néha, 
amit csak úgy jó lenne idedobni.

fehérlap parám van.


elolvastam mégegyszer az előző bejegyzést, hogy onnan, azzal a lendülettel...
de csak húzom itt az időt a magyarázkodással.

azt hiszem, onnan lenne érdemes kezdeni, 
hogy bár annak a posztnak a végén nagy volt a lendület, 
de nem ment persze olyan könnyen

"hello realitás, hello én, hello új kérdések, hello élet, hello barátok, hello munka, hello festés"

szóval minden vágyam megvolt arra, hogy majd most én ezen a furcsa (sorsszerű) egyszerre történő életösszeomláson majd nevetve szaladok végig...mit nevetve... ugrándozva, tapsikolva az új dolgoknak..


hát, azt kell mondjam, hogy gyorsan elszállt a lendület.
és a csomó lefojtott szar ömlött a nyakamba...belülről...ahogy kell.

ezért nem is írtam, mert kellett a figyelem.
bár a kedv a ventilálásra meg lett volna, de még közel volt a szakítás 
és
1. semmi kedvem nem volt magyarázkodni, akár csak magamnak is, hogy én itt magamról magamért írok, és nem broadcast ez az elmúlt kapcsolatnak..

2. túl sok minden volt, túl sok minden kavargott a női, mosógép szerkezetű agyamban és lélekben, és megbántani, belerúgni senkibe nem szerettem volna.. 

se volt kapcsolatba, se szülőbe, se pszichológusba, se magamba.. 
ahogy írom ezeket, persze még rezeg bennem, 
még van bennem düh, még van bennem keserűség és harag mind a felsoroltakra.. 
de kicsit már messzebb állok tőle, az elmúlt két év hozott rálátást

talán olyan lett volna írni akkor, mint mikor frissen betonozott járdára lép az ember és a szépen lesimított felületben örökre ott marad egy nyom, aminek nincs ott helye..  
a helyzet annyiban más most talán, hogy a beton azóta megszilárdult, nem friss anyagra rakom a lábam és arra a súlyom..
sok sok minden történt azóta 

3. nem volt és most sincs kedvem sem hőst, sem áldozatot, sem démont, sem angyalt  csinálni magamból vagy másból, sem pozitív vagy negatív kategóriába préselni magam..mivel..mivel egyik sem és mindegyik vagyok.


ezt például igyekeztem tudatosítani... mert olyan kurva kényelmes egyébként, csak úgy beleheverni egy-egy ilyenbe.. pláne, ha a saját magam domborításról és mások homorításáról van szó

4. elképesztő mennyiségű energiát emésztett fel, amíg egyrészt beláttam, hogy fájnak a dolgok, másrészt, hogy ne bántsam magam azért, mert fájnak, és aztán, hogy ne menjek újra és újra vissza megfürödni gondolatban ebben a fájásban.. mint amikor az ember egy sebet piszkál..

---

..hát hol is kezdjem, ennyi lapkitöltő magyarázkodás után.

kezdem a mosttal, a nagyon mosttal, a pillanattal talán:

most itt ülök a kanapén 
a nappaliban 
ez már nem az a kis lakás, ahol az elmúlt években laktam, 
ez egy új lakás.
nagy és fényes és tágas
a kanapé ezen a hétvégén került a nappaliba végre, mivel ott meg ágy lett 
a lábam egy kötött, sárga puffon támaszkodik, 
amit a hátamra ducktapezve hoztam haza az irodai kiszállítás után
ha balra nézek akkor a csodás, nagy karosszéket látom 
és az ablakon keresztül egy hatalmas fa árnyékát a sötétedő égbolt előtt
a sarokban fel-le fut a nemtrendi, de mégis imádnivaló karácsonyfaizzó sor, 
van egy minimál hippiskedés, amiből nem tudok kinőni
ha jobbra nézek, akkor az elektromos pianinot látom, rajta a lámpával, ami kurva nehéz, mert vintage, persze ajándékba kaptam
meg a konyhát, meg a száradó ruhákat, 
a polcon magasan fent pedig a pasim festménye figyel, egy száj nélküli dühös gyerek, ami akár nyomasztó is lehetne, de mégsem az, csodás festmény
egy új számítógépen pötyögök, amit magamnak vettem és kicsit még baszakszom az ékezetes betűkkel rajta, de nincs blogdogság ékezetek nélkül és pont
közben hallgatom, ahogy Michal alatt nyöszörög a szék, miközben fest a studióban, 
ami egy kisszoba, ahova most nem látok be, csak behallok és Nick Cave azt énekli, hogy people ain't no good
ma krumplifőzeléket vacsoráztunk, amit a mélyhűtőből varázsoltam elő, 
közben megszereltem a netet, hogy legyen a nappaliban is két hónap után
az irodában, ahol már két éve dolgozom, ma nem volt szerverkapcsolat, úgyhogy a nyolc óra elég volt, hogy elolvassam az új harry potter könyvet
első munkanap 10 nap szabadság után 

hát így.
ez a pillanat, ez van kívül

belül mindenféle kavarog

ma reggel például a testemről gondolkoztam, 

miközben a felüléseket csináltam, 
meg a jógás napköszöntést, hogy ne fájjanak az izületeim, 
hogy én szeretem ezt a kicsit kicsit(?) meghízott puhaságot magamon 
és a pasim is szereti

mondjuk fotón nem annyira csinos, azt be kell lássam
pláne, ha a hajam is szar...mennyi módja van, hogy bántsuk magunkat
a kövér, szar hajú pasik is ugyanezt gondolják, amikor random fotót látnak magukról?

és hogy milyen fura, megtalálni magamban, azt az elképesztően erős gyermeki vágyakozást, hogy az apukám azt mondja, hogy csinos vagyok, és hogy ezen még titokban el is sírom magam reggel...hogy aztán tükörnek azt mondjam, hogy figyelj, hagyd már abba légyszi, ez régen volt, ne ragadj bele, gyere vissza a mostba, ezek mind nem számítanak...
és... én szeretlek téged 
ez hat a legjobban, 
mert
mindig annyira ezoterikusnak hangzik, 
hogy ilyenkor elnevetem magam,
de az a kis 6 éves belül mégis megnyugszik

elképesztő, mennyi gondolatra elég 15 perc reggeli torna

belátni, hogy felnőtt nő vagyok, sérült önérzettel
(most őszintén kinek nem sérült?) 
hogy mennyiféleképpen igyekeztem önigazolást találni erre a testre, 
a random szexektől kezdve,
a ha nem is vagyok csinos, legalább okos meg vidám-on keresztül, 
a leszarom, én még bezabálom ezt a csokit-ig

amikor megszülettem az egyik probléma-vicc, 

apát idézve, 
az volt, 
hogy nem volt szakállam, 
vagyis nem fiú
tipikus problémája egy tipikus kornak
(mostmár van szakállam, de persze ez nem ugyanaz, és légyszi ne mondjátok el senkinek),
de közben, 
ha már nem volt szakállam, legalább lehettem volna szőke, meg hosszúcombú, 
vagy annyira okos, hogy már majdnem férfi
ezeket is sokszor hallottam

hát egyik sem lett,
talán az utolsó feladattal próbálkoztam a legtöbbet,
mert az ment a legkönnyebben

de eléggé fárasztó az is, 
meg valahogy önsorsrontó is 

de mindezek mellet a legfárasztóbb, 
nem szeretni magamat
és a legnehezebb is lejönni róla
mindig a saját nyomomban lenni,
és figyelni, mikor történik

amit ebben az esetben szoktam alkalmazni 
az a "fake it until you make it",
hogy csakazértis
és legalább úgy csinálok, 
és aztán ez el is kezd működni 

14 évesen kezdtem a gyakorlást
majd mosolygok, mert az mindekit megszépít, 
olvastam valami tinimagazinban
és mosolyogtam a hirtelen nőtt kamasznak
végül is igaz
nekem bejött

de titokban azért, néha úgy szeretnék:
168 cm lenni 178 helyett
maximum M-es ruhákat hordani
szeretnék fényesen csillogó, sötétbarna, hosszú egyenes hajat
nagy barna szemeket, sűrű szempillákkal, szemüveg nélkül
hosszú, elegáns végtagokat
nemes arcélet, 
szép, vékony, szigorú orrot
megfelelő méretű mellet és nem túl nagy feneket, 
szépen ívelt derekat
színes karkötőket, meg lenge ruhákat
könnyed járást
pökhendi felsőbbrendűséget

ebből csak az utolsót tudom abszolválni, 
az meg aztán valahogy mindig visszüt.
szóval egy ideje igyekszem nem 

hát ilyenek vannak.
remélem, legközelebb nem a 16 éves énem ül ide a gép elé.

morogva, somolyogva, balra el.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése