nahát, akkor hol is kezdjem
persze tök jó lenne időrendben elmesélni a dolgokat, de ez nem fog menni.
persze tök jó lenne időrendben elmesélni a dolgokat, de ez nem fog menni.
mert tudom, hogy majd beleunok és hogy annyi minden van a fejemben néha,
amit csak úgy jó lenne idedobni.
amit csak úgy jó lenne idedobni.
fehérlap parám van.
elolvastam mégegyszer az előző bejegyzést, hogy onnan, azzal a lendülettel...
de csak húzom itt az időt a magyarázkodással.
azt hiszem, onnan lenne érdemes kezdeni,
hogy bár annak a posztnak a végén nagy
volt a lendület,
de nem ment persze olyan
könnyen
"hello realitás, hello én, hello új kérdések, hello élet, hello barátok, hello munka, hello festés"
szóval minden vágyam megvolt arra, hogy majd most én ezen a furcsa (sorsszerű) egyszerre történő életösszeomláson majd nevetve szaladok végig...mit nevetve... ugrándozva, tapsikolva az új dolgoknak..
hát, azt
kell mondjam, hogy gyorsan elszállt a lendület.
és a csomó
lefojtott szar ömlött a nyakamba...belülről...ahogy kell.
ezért nem is írtam, mert kellett a figyelem.
bár a
kedv a ventilálásra meg lett volna, de még közel volt a szakítás
és
1. semmi
kedvem nem volt magyarázkodni, akár csak magamnak is, hogy én itt magamról
magamért írok, és nem broadcast ez az elmúlt kapcsolatnak..
2. túl sok minden volt, túl sok minden kavargott a női, mosógép szerkezetű agyamban és lélekben, és megbántani, belerúgni senkibe nem szerettem volna..
se volt kapcsolatba, se szülőbe, se pszichológusba, se magamba..
ahogy írom ezeket, persze még rezeg bennem,
még van bennem düh, még van bennem keserűség és harag mind a felsoroltakra..
de kicsit már messzebb állok tőle, az elmúlt két év hozott rálátást
talán olyan lett volna írni akkor, mint mikor frissen betonozott járdára lép az ember és a szépen lesimított felületben örökre ott marad egy nyom, aminek nincs ott helye..
a helyzet
annyiban más most talán, hogy a beton azóta megszilárdult, nem friss anyagra rakom a lábam és arra a súlyom..
sok sok minden történt azóta
sok sok minden történt azóta
3. nem volt és most sincs kedvem sem hőst, sem áldozatot, sem démont, sem angyalt csinálni magamból vagy másból, sem pozitív vagy negatív kategóriába préselni magam..mivel..mivel egyik sem és mindegyik vagyok.
ezt például
igyekeztem tudatosítani... mert olyan kurva kényelmes egyébként, csak úgy
beleheverni egy-egy ilyenbe.. pláne, ha a saját magam domborításról és mások
homorításáról van szó
4. elképesztő mennyiségű energiát emésztett fel, amíg egyrészt beláttam, hogy fájnak a dolgok, másrészt, hogy ne bántsam magam azért, mert fájnak, és aztán, hogy ne menjek újra és újra vissza megfürödni gondolatban ebben a fájásban.. mint amikor az ember egy sebet piszkál..
---
..hát hol is kezdjem, ennyi lapkitöltő magyarázkodás után.
kezdem a mosttal, a nagyon mosttal, a pillanattal talán:
most itt ülök a kanapén a nappaliban ,
ez már nem az a kis lakás, ahol az elmúlt években laktam,
ez egy új lakás.
nagy és
fényes és tágas
a kanapé
ezen a hétvégén került a nappaliba végre, mivel ott meg ágy lett
a lábam egy
kötött, sárga puffon támaszkodik,
amit a hátamra ducktapezve hoztam haza az irodai kiszállítás után
amit a hátamra ducktapezve hoztam haza az irodai kiszállítás után
ha balra
nézek akkor a csodás, nagy karosszéket látom
és az ablakon keresztül egy hatalmas fa árnyékát a sötétedő égbolt előtt
és az ablakon keresztül egy hatalmas fa árnyékát a sötétedő égbolt előtt
a sarokban
fel-le fut a nemtrendi, de mégis imádnivaló karácsonyfaizzó sor,
van egy minimál hippiskedés, amiből nem tudok kinőni
van egy minimál hippiskedés, amiből nem tudok kinőni
ha jobbra
nézek, akkor az elektromos pianinot látom, rajta a lámpával, ami kurva nehéz,
mert vintage, persze ajándékba kaptam
meg a
konyhát, meg a száradó ruhákat,
a polcon
magasan fent pedig a pasim festménye figyel, egy száj nélküli dühös gyerek, ami
akár nyomasztó is lehetne, de mégsem az, csodás festmény
egy új
számítógépen pötyögök, amit magamnak vettem és kicsit még baszakszom az
ékezetes betűkkel rajta, de nincs blogdogság ékezetek nélkül és pont
közben
hallgatom, ahogy Michal alatt nyöszörög a szék, miközben fest a studióban,
ami egy kisszoba, ahova most nem látok be, csak behallok és Nick Cave azt énekli, hogy people ain't no good
ami egy kisszoba, ahova most nem látok be, csak behallok és Nick Cave azt énekli, hogy people ain't no good
ma
krumplifőzeléket vacsoráztunk, amit a mélyhűtőből varázsoltam elő,
közben megszereltem a netet, hogy legyen a nappaliban is két hónap után
közben megszereltem a netet, hogy legyen a nappaliban is két hónap után
az
irodában, ahol már két éve dolgozom, ma nem volt szerverkapcsolat, úgyhogy a
nyolc óra elég volt, hogy elolvassam az új harry potter könyvet
első
munkanap 10 nap szabadság után
hát így.
ez a
pillanat, ez van kívül
belül mindenféle kavarog
ma reggel például a testemről gondolkoztam,
miközben a felüléseket csináltam,
meg a jógás napköszöntést, hogy ne fájjanak az izületeim,
hogy én szeretem ezt a
és a pasim is szereti
mondjuk
fotón nem annyira csinos, azt be kell lássam
pláne, ha a
hajam is szar...mennyi módja van, hogy bántsuk magunkat
a kövér,
szar hajú pasik is ugyanezt gondolják, amikor random fotót látnak magukról?
és hogy milyen fura, megtalálni magamban, azt az elképesztően erős gyermeki vágyakozást, hogy az apukám azt mondja, hogy csinos vagyok, és hogy ezen még titokban el is sírom magam reggel...hogy aztán tükörnek azt mondjam, hogy figyelj, hagyd már abba légyszi, ez régen volt, ne ragadj bele, gyere vissza a mostba, ezek mind nem számítanak...
és... én
szeretlek téged
ez hat a
legjobban,
mert
mert
mindig
annyira ezoterikusnak hangzik,
hogy
ilyenkor elnevetem magam,
de az a kis 6
éves belül mégis megnyugszik
elképesztő, mennyi gondolatra elég 15 perc reggeli torna
belátni, hogy felnőtt nő vagyok, sérült önérzettel
(most
őszintén kinek nem sérült?)
hogy
mennyiféleképpen igyekeztem önigazolást találni erre a testre,
a random
szexektől kezdve,
a ha
nem is vagyok csinos, legalább okos meg vidám-on keresztül,
a leszarom,
én még bezabálom ezt a csokit-ig
amikor megszülettem az egyik probléma-vicc,
apát idézve,
az volt,
hogy nem
volt szakállam,
vagyis nem fiú
vagyis nem fiú
tipikus
problémája egy tipikus kornak
(mostmár
van szakállam, de persze ez nem ugyanaz, és légyszi ne mondjátok el senkinek),
de
közben,
ha már nem
volt szakállam, legalább lehettem volna szőke, meg hosszúcombú,
vagy
annyira okos, hogy már majdnem férfi
ezeket is sokszor hallottam
hát egyik
sem lett,
talán
az utolsó feladattal próbálkoztam a legtöbbet,
mert az ment a legkönnyebben
mert az ment a legkönnyebben
de eléggé
fárasztó az is,
meg
valahogy önsorsrontó is
de mindezek mellet a legfárasztóbb,
nem szeretni magamat
nem szeretni magamat
és a legnehezebb is lejönni
róla
mindig a saját nyomomban
lenni,
és figyelni, mikor történik
és figyelni, mikor történik
amit ebben az esetben szoktam
alkalmazni
az a "fake it until you make it",
az a "fake it until you make it",
hogy csakazértis
és legalább úgy csinálok,
és aztán ez el is kezd működni
és aztán ez el is kezd működni
14 évesen kezdtem a
gyakorlást
majd mosolygok, mert az
mindekit megszépít,
olvastam valami tinimagazinban
és mosolyogtam a hirtelen nőtt kamasznak
és mosolyogtam a hirtelen nőtt kamasznak
végül is igaz
nekem bejött
de titokban azért, néha úgy szeretnék:
168 cm lenni 178 helyett
maximum M-es ruhákat hordani
szeretnék
fényesen csillogó, sötétbarna, hosszú egyenes hajat
nagy barna
szemeket, sűrű szempillákkal, szemüveg nélkül
hosszú,
elegáns végtagokat
nemes
arcélet,
szép,
vékony, szigorú orrot
megfelelő
méretű mellet és nem túl nagy feneket,
szépen
ívelt derekat
színes
karkötőket, meg lenge ruhákat
könnyed
járást
pökhendi
felsőbbrendűséget
ebből csak az utolsót tudom abszolválni,
az meg
aztán valahogy mindig visszüt.
szóval egy
ideje igyekszem nem
hát ilyenek vannak.
remélem,
legközelebb nem a 16 éves énem ül ide a gép elé.
morogva, somolyogva, balra el.
morogva, somolyogva, balra el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése